Tiry Péter
1955-2018
Miután 1955. március 16-án Eisenhower bejelenti, hogy háború esetén atomfegyvert alkalmazna, ebben a békésnek kevésbé mondható nagyvilági helyzetben született meg egy kisfiú Budapesten.
Ennek a fiúnak ekkor még elképzelése sem volt, hogy mennyi szeretetet, vidámságot, kedvességet, szépséget és emléket fog hagyni maga után a Földön.
Böszörményi Andrea
Szegényebb lenne a világ, ha ő nem született volna meg – különösen mi, akik életünk egy szakaszában ismerhettük, sőt, vele élhettünk.
Róla a sokaknak a jóízű nevetései, jókedve, színes fantáziája, egyénisége, mindenki felé való segítőkészsége jut eszébe. Minden ötletet szívesen fogadott, benne volt minden programban, buliban, baráti összejövetelben. Teljesen nyitott volt mások felé, de furcsa módon sohasem kezdeményező.
Hatalmas fantáziával ötlötte ki a család és barátok születésnapi, karácsonyi ajándékait, és időt, fáradtságot nem kímélve készítette azokat. Legyen ez akár a gyerekek barátainak való meglepetés – a Bálint-napi szívformájúra klopfolt rántotthús, a gyerekeknek a vonat és egyéb formájú torták, és sorolhatnám az emlékezetes születésnapokat – Makay Tamásnak készített „Vadász” előadásban betöltött szerepét, vagy Oláh Sanyinak készített, csodásra festett papírmasé malacot a belsejében a boros demizsonnal, együtt kiötlött jelmezbálokat stb.
Őt nem lehetett nem szeretni. Mindenkihez nagyon kedves volt, mindenkinek segített – magát helyezte az utolsó helyre. Jó humora volt, ami nagyon fontos! Nagyon jókat lehetett vele beszélgetni, nevetni. Bármilyen ötletre, programra nyitott volt.
Belőlem nem a „szerelem első látásra” lángoló érzést váltotta ki, hanem azt éreztem mellette nagyon hamar, amit még korábban soha: hogy nagyon jó apja lenne a gyermekeimnek, megbízható társ, akire hosszú távon lehet építeni. És ebben nem csalódtam. A szerelmem, szeretetem folyamatosan erősödött iránta.
Amikor picik voltak a gyerekek, mindenben segített, ha itthon volt, fürdetés, pelenkázás, etetés természetes volt számára. Pláne mikor egyszerre két pelenkás gyerkőc volt, nem volt könnyű, de nem éreztük annak – nagy boldogság volt számunkra. Örültünk, hogy Döme után hamar jelentkezett kicsi Pannikánk.
A solymári telket az én eladott lakásom árából vettük, de el kellett adni a műtermet, és a fejünk fölül a lakást is, hogy építkezni tudjunk. Péter minden nap kijárt az építkezésre, útközben leadta Dömét az oviban, és hazafelé felvette. Én meg otthon voltam Pannikával. A gyerekek nagyon szerették egymást már pici korukban is. Erről sokat mesélhetnék…
Az ovistárs szülők mellett igazán az iskolatársak szüleivel szövődtek erős barátságok. Hatalmas, gyakran többnapos bulizások voltak egy jó időn keresztül. Főként Péter és Oláh Sanyi ötletei nyomán, óriási fantáziával és időt nem kímélve készítettünk egymásnak születésnapi ajándékokat, alakítottuk ki a helyszíneket. Péternél ez fontosabb is volt, mint hogy a munkával haladjon.
Mikor összekerültünk, a balatoni gyerekek mesélték, hogy a Tirpi (így becézték Pétert) vagy fest, vagy orgonát készít, vagy fényszedő gépet szerel. Ez utóbbi befejezéséhez már én is asszisztáltam, sőt munkákat is végeztünk vele a K&H részére. Nagyon érdekelték a műszaki dolgok, hatalmas türelemmel, kitartással vitte véghez, amit elhatározott, éveken át képes volt dolgozni egy ilyen gépen. Ugyanígy a programozás is nagyon izgatta. Rengeteg szakkönyvet kiolvasott, míg külső segítség nélkül megtanult mindent, amire szüksége volt.
Egy Solymáron élő bútorforgalmazó barátja unszolására kezdte fejleszteni a PIPER-t. Hosszú éveken át dolgozott rajta, mire kiderült, hogy ezzel pénzt is lehet keresni. Az első szoftvert 2002-ben adtuk el. Akkor már messze felülmúlta a hazai piacon található programot. Nagyon nagy szám volt az eladás, meg is beszéltük, hogy a gyerekekkel ilyenkor elmegyünk ebédelni… Nem is hittük, hogy ez fogja eltartani a családot, és milyen szinten… Még ma is sokszor hitetlenkedve hallják, hogy ezt a szuper szoftvert egyedül fejlesztette ki, és nem egy nagy team munkája.
De ne feledkezzünk meg a festőművész voltáról. Hogy az lett belőle, a tehetsége mellett anyukájának köszönhető. Pétert ugyanis inkább az építészet és a csillagászat érdekelte – de nem volt ellenkezés Marica nénivel szemben. A „kisképző” után egyből felvételit nyert az akkor még Képzőművészeti Főiskola festő szakára, ami akkor nagyon ritka volt – évfolyamtársai mind idősebbek voltak nála (Dinyés Laci 6. évben tudott csak bejutni). Kokas Ignác volt a mestere, akit emberileg is nagyra becsültek, Atyamesterként emlegették.
Péter csodálatosan bánt a színekkel, remekműveket festett, erről D. Laci sokszor megemlékezik. Az nem érdekelte, hogy megveszi-e valaki. A festészet inkább csak hobbi volt számára. Mikor Miszlán megalapították a művésztelepet, akkor bontakozott ki újra a festészetben. Egyedül nem szeretett festeni, ott viszont mindenki köréje gyűlt, nem csak a nagyon egyedi technikáját lesték el tőle a többiek, legalább annyira vonzotta őket a sugárzóan kedves, szerény egyénisége, segítőkészsége.
Olyan ember volt, akivel jó volt élni. Sajnos kissé elcsépelt gondolat, de én TÉNYLEG JOBB EMBER LETTEM ÁLTALA. Hálát adok Istennek és Zsuzsimaminak, hogy életem majdnem felét vele élhettem le. Sajnos nem volt istenhívő, de keresztényibb volt nálam. Mindenkiről csak a jót feltételezte, soha nem éreztem, hogy rosszindulatú lenne, az önzésnek szikrája sem volt benne!
Bárcsak most is velünk lehetne! Mennyire élvezné a kis unokái társaságát, láthatná a gyermekei boldogságát. Milyen boldogan kísérte volna szépséges lányát az esküvőjére! És sajnos csak fentről ámul, hogy Döme milyen hatalmas erőbedobással, remek érzékkel hihetetlen szintre fejlesztette a szoftvert, aminek az alapjait ő teremtette meg.
Nos, ennyi adatott nekünk belőle, amit nem cserélnék el senkivel!!!
Hála ezért a 30 évért!!!
Papa – Dinyés László
Tiry Péter a barátom. Remélem, ő is nekem.
42 éve ismerjük egymást, a Képzőművészeti Főiskola (ma egyetem) tanulmányaink kezdetétől.
Ő akkor 18 volt, én 25. Ő bereppent rögtön a gimi után, én beküzdöttem nehezen, hatodik próbálkozásra. Ő mindig vidám, jókedvű volt, én már akkor is deprós.
Ő természetesen nőtlen, én 4 éve házas. Ő könnyedén dolgozott, minden rajza, képe játszi könnyedséggel született, kisujjából kirázva, nekem mindig frászban, állandó gyötrődések között, minden műbe kicsit belehalva. Istenáldotta született koloristaként vidámkolta át napjait, én nehéz órákat töltöttem a színekkel birkózva.
Két ember találkozásakor azonnal elkezdenek egymásra hatni. Velem is ez történt a főiskolán (ma egyetem). Szimpátiát kezdtem érezni. Mert Péter volt, aki soha nem beszélt mellé, semmiről. Akinek nem volt mosdatlan a beszéde, s nem csak a nők térde és köldöke közti terület volt a témája. Aki sohasem hazudott, vagy játszotta meg a zsenit, sem a mellőzött zsenit.
Mindenben segített, amiben szükségét érezte, vagy megkérték rá. Mindenkivel a főiskolán (ma egyetem) közvetlen volt, szellemes, soha rossz viccet nem lehetett tőle hallani. Érdeklődési köre jóval felülmúlta osztálytársainkat, témája csillagászattól a technikai dolgokig terjedt. Ugyanakkor jámbor, naív lélek volt, s ezt tételezte fel mindenkiről. (Aztán sokszor megitta ennek a levét, legyen szó hölgyekről, „jóismerősökről” vagy intézményekről…)
Ő ismertetett meg a fotózás rejtelmeivel, a saját magunk által kiszámított exponálástól a negatív előhívásán át a fénykép elővarázsolásáig. Aztán színes – diakészítésben szintúgy, üvegpucu, pozitív képecsetelés, 2 üveg össze, 3 fekete és 1 fehér ragasztópapír nyalás a fejjel lefelé oldalra. Sorszámozás. Ő vezetett be a magnetofon felvétel–vágás–ragasztás, sztereo hatás világába is, még a jó öreg orsós magnók idején. Kis mikrofonok, hatos tuheldugó, banándugó és sztereó dzsekdugó – s mutatta meg, hogy mit, hova, hogyan, mikor. Ugyanez történt a videófelvétel ismertető óráin is, ahol angyali türelemmel magyarázott el mindent. A technika fejlődésével pedig a számítógépek titkairól is lebbentette le a fátylat.
Péter nem vesztette el soha a józan eszét. Cigaretta nem, alkohol mérsékelten, a nők meg nem fértek bele nyilvánosan szemérmes természetébe.
Persze aztán komolyodott kicsit ő, az idő és a helyzet is. Andreával új életre kelt, s pont olyan oldalbordára tett szert, amilyenre szüksége volt. Aki maga a gondoskodás, a körültekintő szeretet és a mindent magára vállaló nő, asszony, anya, séf, titkárnő és adóbevalló. Péter a gyerekekkel nem apai, hanem legnagyobb testvér viszonyt tudott kialakítani. Aztán a mi gyerekeink is megkedvelték Pétert, kezdetben a „Tapéta bácsit”.
„A jobb szememben rákos daganat nőtt” – írta Péter nemrég. „Te Péter, rákos daganat van a gyomromon” – mondtam neki két hétre rá. A Teremtő akarata majdnem egyszerre csapott le ránk. Eljött a kölcsönös vigasztalás, drukkolás, reménykeltés ideje. Kis verset írtam neki ágyban fekve, hogy mindketten Isten szerető tenyerén táncolunk. Péter hozzátette szóban: „Rendben, de SZERETŐ!?!”
Mindent köszönök Neked Péter, amivel általad gazdagabb lettem. Már Te is 60 lettél. Közös SZERETŐ Istenünk éltessen soká!
Makayné Pál Berta
Emlékezni vagy szembenézni egy közös életúttal nagyon nehéz,
hihetetlen érzelmi hullámokat generál, ráébredtem, hogy nem tudok egyetlen olyan pillanatot se felidézni, amiben bármiféle feszültség volt, mindig csak a derű és hihetetlen felszabadult jókedv.
A hosszú barátság alatt nem beszéltünk nap mint nap, nem voltunk állandóan együtt, előfordult, hogy hónapokig nem beszéltünk, de mindig tudtuk, éreztük, hogy számíthatunk egymásra, tudtuk ott folytatni, ahol abbahagytuk.
Sok, sok érzés, kép kavarog, az első találkozásra nem is emlékszem, csak Gyuri bácsira, aki gyakran jött és körbejárta a megvásárlásra kiszemelt házunkat, anélkül, hogy bejött volna, aztán az első kiállítás a Ferihegyi repülőtéren, az első Tiry festmény, melyet egy konyhabútorért cseréltünk…
A sokadik a csendélet, amit én is, Tamás is külön-külön megrendeltünk egymásnak meglepetésként, de évekig nem volt semmi… Aztán egy karácsony előtt mindkettőnket meglepve elhozták a festményt…
Majd az esküvőnk, ahol elfelejtettük elhozni az esküvői tortát, rögtön leszaladtak a cukrászdába, persze a torta már nem volt meg, de a maradék süteményekből varázsoltak egy tortát…
A feledhetetlen farsangok, melyekre mindig nagyon komolyan készült és felhőtlenül tudta élvezni minden percét…
A sok-sok közös utazás gyerekeinkkel vagy csak négyesben, a közös programok, melyek közül talán Erdély–Varság volt az a hely, ahol teljesen átlényegült, felszabadult örömmel tudott önmaga lenni, talán ott is otthon volt.
Aztán jött a felejthetetlen „miszla korszak”, újabb kötelék, az a gyermeki várakozás, ahogy a művésztelepre készült és kihasználta, élvezte minden pillanatát, a hálát, amit szavak nélkül is tudott éreztetni, azt csak ő tudta.
A feledhetetlen nevetések most mind, mind összegyűltek, emlékek hada borítja el szívünket, lelkünket, lehetetlen leírni, megélni kell, hogy legyen mire emlékezni, hálásak vagyunk, hogy megélhettük együtt.
Makay Tamás
Ami bizonyos és meghatározza Tiry Pétert, a végtelen emberszeretet, a befogadó és elfogadó készség, az a hihetetlen tartás, vagy tulajdonság – ami belőlem mindig csodálatot vált ki – soha nem hallottam Tőle, hogy bárkiről rosszat mondott volna, és nem alakoskodásból, hanem ez Benne így él.
Megvolt az a csodálatos adottsága, hogy mindenkit elfogadjon úgy, ahogy van, nagyon kevés embert ismertem, akiben megvolt ez a képesség.
Szilágyi Rozi – Doda
„Ki tojásért, ki tanácsért….”
Micsoda szerencse, ha az embernek olyan szomszédja van, akihez bármikor át lehet kopogni tojásért. Aki képvisel minket a lakógyűlésen, ha véletlenül nem tudunk menni. Akire rá lehet bízni a postaládakulcsot, netán még a lakáskulcsot is, ha nyaralni megyünk. Aki megkínál a karácsonyi süteményből, és felvidít egy-két jó szóval egy nehéz nap után a lépcsőházban. Nagy dolog ez!
Ám mi nem tojásért vagy jó tanácsért jártunk a szomszédba. A mi szomszédunktól ugyanis csodát lehetett kapni. Se többet, se kevesebbet. Csodát. A többi háznál unottan hessegették el a bogarakat. Nála színes, úri kabátba öltöztek a cserebogarak, és katicákként, mentőhelikopterekként, pillangókként reppentek fel a meleg égbe. Máskor a rovarvilág apraja és nagyja vett tarkabarka lábvizet, s táncos léptekkel térképet festett az asztalra. Nála szép volt a csúf.
Otthon a pirítóskenyér evésre volt való. Az odaégetettet kidobtuk. A gyógyszert szigorúan elzártuk, és orvoslásra használtuk. A lejártat leadtuk a patikában. Nála a kőkemény kenyér a szétmállott tablettával karöltve műalkotássá alakult, versengve tártuk ki képzeletünket, hogy mit ragaszthatnánk még a vászonra, mi fér még el a képen. Nála hasznos volt a limlom.
Az utcánkban a jó barátság alapja a pontos elszámolás volt. Nála egy négy és fél forintos érme volt meg huszonnégy forintos bankó, hogy sose tudjuk pontosan visszaadni neki. Nála rugalmas volt a matematika.
Arra nem emlékszem, hogy milyen vásárlás kapcsán, de az elszámolás (az akkor még létező) fillérre pontosan történt. Péter kreativitására és humorára jellemző, hogy gyártott egy lemezből egy 13 filléres érmét, természetesen vitorlással a hátoldalán. Ma is őrzöm!
Ha megbeszéltünk egy találkozót, az sosem egész vagy fél órakor volt, hanem pl. 14:23-kor. Szerinte ez épp olyan természetes és pontos időpont, mint akár a fél 3!
Nem is tudom, talán igaz se volt. Vagy mégis? Hisz valóságos Scrabble-tábla, ami nagyobb, mint mindenkié, és valóságosak a képrejtvények is, melyekkel leveleztünk.
Igen, létezett valaki, akinél szép volt a csúf, hasznos a limlom, rugalmas a matematika. Akinél kinyíltak a kapuk és tótágast álltak a szabályok. Ő csodát adott nekünk. Igazi, megismételhetetlen, örök érvényű csodát.
Rozmár ház lakói